Egy témablognál sokszor kerülhet az ember olyan helyzetbe, hogy kifogy az ötletekből. Ott ül a blogger, bámulja a fehérséget, és a villogó kurzor után levő nagy semmit. Ezt a teret bizony most ki kéne tölteni! Na, de mivel?

Egoblogoknál nincs ilyen probléma. Ott akkor, és azt írsz amit akarsz. Ha nem jut eszedbe semmi, akkor leírod A-tól Z-ig a nap történéseit. Felkeltem, felöltöztem, reggeliztem…. Témablogoknál ezt nem lehet, így könnyen kerülhetsz olyan helyzetbe, hogy ugyan szívesen írnál, csak épp nincs miről.

Aki már volt ilyen helyzetben az valószínűleg nem két napja blogol (hisz először mindig rengeteg témánk akad), és valamilyen fokon már a blogolás rabja lett. Persze csakis jó értelemben. Ha belegondolunk nincs az a tanár a világon, aki egy gyereket rá tudna venni, hogy ugyan fogalmazzon már otthon önszántából egy-két oldalt. Helyette sokan maguktól választják mindezt.

Az írások minősége pedig a gyakorlattal párhuzamosan egyre csak javul. Valamilyen szinten maga az írás is egy addiktív tényező. Ezért van az, hogy néha hiányzik a bloggernek a blogolás. Más embereknél napi rutinná válik a postolás, így annak kiesése szintén hiányérzetet eredményez.

A hiányérzet erősségét persze sokminden befolyásolhatja. A témablogok kevésbé emocionálisak, sokkal inkább a puszta tényekre támaszkodnak, mint az énblogok. Ezért vezetnek sokan egy egoblogot is a témablogjukkal párhuzamosan. Ezáltal a témablogba nem illő “érzelemkitörések” az egoblogba kerülnek, így “tisztán tartva” a témablogot, és megszüntetve a hiányérzetet.

Nem csak haszontalan dolgokra lehet rászokni!